<<
Sári Ember

Longlife / Hosszúélet

 

Ani Molnár Gallery, Budapest
05.07.-29.09.2019
curator: Flóra Gadó

Sári Ember’s latest works are close follow-ups on her previous exhibitions, meanwhile from a different, fictive point of view she rediscovers her outlook on the topics of family heritage, procession of the course of the past and people’s relation to objects. During the exhibition the space of Ani Molnár Gallery becomes an imaginary family’s unusual living room. The space evokes other associations as well: with its golden curtain which is not covering anything, it resembles a theater with props, but it also looks like a museum and its storage space with the cabinet like shelves. Sári Ember also reflects critically on these spaces and examines how they create different contexts to their objects, which can be admiration, presentation and usage at the same time. The objects appearing in the site-specific installation are simultaneously bear functions and act as mere decorations; their shapes are familiar, yet their colours and design remain unusual, even ironic. Their materiality is ambiguous too: the ceramics are fragile and intimate, and they look like family souvenirs, but the masks which are made from marble, granite and lime-stone are unwearable and irregular – they have one nose or more eyes – and also evoke the difficulty in shifting between those roles, which we take on us everyday.

In the exhibition space we do not see non self-reflective items, but the stories of an invisible pattern coming to life through a family’s objects. These masks, ceramics and other objects are related to one another in a peculiar manner; by becoming anthropomorphic they are arranged in series and constellations, meanwhile being seen sometimes on the photographs as well, as objects which belong to someone. It’s not only the arrangement of the photos which are unusual – they appear not only on the wall but on the shelves as well – but their compositions are also enigmatically refer to the notions of seeing/invisibility, gaze/face and wholeness/fragmentation. It seems as if we are looking at a family album, but we realize, that it is already a construction, the participants are playing either themselves or other peoples different roles. The dominancy of the masks is visible throughout the exhibition and it examines the question of portraiture in a new light. Through the gestures of hiding someone’s face, the multifaceted and the blindness of the masks itself, the fictional, theater like situation becomes stronger.

Thanks to the layout of the gallery space it can feel like home and like a museum set in the very same time, the elements of which, on the opening day of the exhibition, will leave the bounds of the closed space and come out in the gallery’s garden too. The house’s garden which is covered with ivy, transforms into a strange sculpture park, where the busts and vases are assisting to an invisible scenario.

/

Ember Sári legújabb munkáiban szorosan épít korábbi kiállításaira, de ezúttal egy másik, fiktív nézőpontból gondolja újra a családi örökség, a múltfeldolgozás témáit és az embereknek a tárgyakhoz való viszonyát. A Molnár Ani Galéria kiállítótere egy képzeletbeli család szokatlan nappalijává alakul át. Ugyanakkor ez a tér további asszociációkat is kelthet: a semmit nem takaró arany függönnyel akár színház is lehet a különféle kellékekkel, vagy múzeum és raktár, a vitrint idéző polcok elrendezésnek köszönhetően. Ezekre a helyszínekre Ember Sári kritikusan is reflektál: felveti a kérdést, hogy milyen kontextusba kerülnek itt a tárgyak és mennyire sokrétű – a csodálattól kezdve a bemutatáson át a használatig – a hozzájuk való viszonyunk. A helyspecifikus installációban megjelenő objektek érdekessége, hogy egyszerre rendelkeznek funkcióval és hatnak pusztán dekorációként; formaviláguk ismerős, ugyanakkor színük, megmunkáltságuk szokatlan és ironikus. Anyagiságuk is kettős: a kerámiák törékenysége és intimitása a családi emléktárgyak világát idézi, a márványból, gránitból és mészkőből készült, épp ezért hordhatatlan és egyben sokszor szabálytalan maszkok – csak orruk van, vagy épp több szemük – pedig akár a mindennapokban felvett különféle szerepek változásainak nehézségére is utalhatnak.

A térben nem önmagukba záródó dolgokat látunk, hanem felidéződik egy család tárgyakon keresztül kirajzolódó történetének láthatatlan mintázata. Ezek a maszkok, kerámiák és egyéb objektek sajátos viszonyrendszerben állnak egymással: antropomorffá válva sorozatokba és konstellációkba rendeződnek, valamint néha megjelennek fotókon is, mint valakihez tartozó, személyes tárgyak. A fotóknak pedig nemcsak az elrendezése szokatlan – hiszen a falakon kívül a polcrendszeren is megjelennek – hanem a beállítások, jelenetek is enigmatikusan vetik fel a látás/láthatatlanság, a tekintet/ arc és a teljesség/töredékesség kérdéseit. Mintha egy családi albumot lapozgatnánk, amelyik maga is egy konstrukció, a résztvevők részéről is csupán játék, hiszen egyszerre játsszák saját magukat és másokat, szerepeket. A maszkok domináns jelenléte az egész tárlaton végigvonul és egy újabb aspektusból közelít a portré témájához: a kitakarás, az álarc, a többarcúság motívumain keresztül tovább fokozódik a színházi, fikciós jelleg.

A kiállításon egyszerre érezzük magunkat – a lakásgaléria tulajdonságaira is építve – egy otthonos környezetben és egy múzeumszerű díszletben, amelynek alkotóelemei a megnyitó napján kilépnek a zárt térből és a kertben is felbukkannak. A ház borostyánnal belepett belső kertje furcsa szoborparkká alakul át, ahol az elszórt büsztök és vázák egy láthatatlan jelenethez asszisztálnak.

Gadó Flóra